Irodalmi barangolás Velencében

Velence kiváló példája annak, hogy ahhoz, hogy utazásunk során valóban emlékezetes élményekkel gazdagodjunk, megfelelő hozzáállás szükségeltetik. Mielőtt meglátogatod szerelmedet, öltöztesd szíved ünneplőbe, tartja a mondás – és igaz ez „a lagúna királynőjére” is.

Hallottam már Velencéből hazatérőket lelkesen áradozni a város romantikájáról. Ők azok, akik a csatornák jellegzetes szagából, az omladozó sikátorokból, a ruhaszárító kötélen lengedező pongyolából is titkos találkák, történelmi összeesküvések és világhírű művészek ihletett pillanatait érzik ki. De vannak olyanok is, akik unottan fanyalognak: Velence? Nem nagy ügy, klisé, itt már mindenki járt, és egyébként is, tele van magyarral.
 

Persze sokszor nem könnyű a mindennapi rohanásból egyik pillanatról a másikra átlényegülni romantikus utazóvá. Tegnap még határidős munkával nyúzott a főnök, ma meg hirtelen szabadon álmodozhatsz, és kedvedre lődöröghetsz Velence girbe-gurba utcáin.
Ha valóban szeretnél néhány emlékezetes napot, és szükséged van egy kis ráhangolódásra, akkor mielőtt Velencébe indulsz (vagy az odatartó úton) érdemes belepillantani Szerb Antal „A harmadik torony” című, útinaplójába, és az „Utas és holdvilág” című regényébe.
 

A számos nyelvre lefordított „Utas és holdvilág”-ról úgy hírlik, hogy megjelenése óta a hazai Itália-képet erősen meghatározó írás. De „A harmadik torony” lapozgatása közben is sokat tanulhatunk Szerb Antaltól arról, hogy a híres tereket, utcákat járva miként lehet nem csak nézni, de látni is azt, ami az orrunk előtt van: ”Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen."
 

Szerb Antal rendkívül kiterjedt és alapos kultúrtörténeti tudása különös érzékenységgel és elegáns humorral párosult. Szinte extatikusan rajongott Itáliáért, így aki időt szán soraira, biztosra veheti, őt is elragadja majd a hév. Az „Utas és holdvilág” regény születéséről azt írja egy levelében, hogy semmi sem volt olyan jelentős a számára, mint öt déli útja, négy Itáliában és egy Dalmáciában.: „Nem is értem, hogyan élhettem úgy, hogy nem ismertem ezeket az országokat. A jövő hónapban jelenik meg regényem, amelyet itáliai benyomásaim felhasználásával írtam.” És főhőse valóban bejárja Velencét, Ravennát, Toszkánát, Firenzét, Sienát, Umbriát, de megismerjük Spellot, Assisit, Spoletot, Norciat, Folignot és Gubbiot és Rómát is. A történet azonban Velencében kezdődik, ahol a nászutas pár férfi tagja, Mihály, hogy végre közelebb kerüljön önmagához, és az élethez, külön utakon indul el, melynek első lépései Velence szűk sikátorainak labirintusába vezetnek. ,,Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévő házsort, a hallgató, nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka."
 

Az észak-olaszországi Veneto régió székhelye Szerb Antalnak köszönheti a megtisztelő „világ közepe” jelzőt, de ugyanő nevezte a „közelség városának” is. A költői kép érthető, hisz itt túlzás nélkül bárhová eljuthatunk fél óra alatt. A belvárosban, bár a fő vízi közlekedési útvonalak – a Canal Grande és a Canale di Giudecca - a legismertebbek, de összesen 100 csatorna kanyarog, melyeken több, mint 400 hídon juthatunk át, a számtalan apró tér és kis utca pedig szinte kötelezi az utazót a ráérős sétára, vagy még inkább, az álomszerű bolyongásra. Rió, ponte, fondamenta, calle, caletta, piazza, campo, campiello… - csak néhány szó, melyek csatornaféléket, utcafajtákat, kisebb-nagyobb tereket jelölnek, mégis hangosan kimondva, mintha sokkal többet jelentenének. Az olasz nyelvet a napsütés érlelte, és évszázadok nagy művészei festették, faragták, komponálták ilyen szerethetővé. (Itália számos nyelvjárását egyébként Dante toszkán nyelven írott Isteni színjátéka alapján gyúrták egységes irodalmi olasz nyelvvé.)
 

„Alkonyodik a Molo előtt a lagúnán a San Giorgio Maggiore, a Giudecca-sziget és a Santa Maria della Salute körvonalai kiéleződve még inkább a táji és ember alkotta szépség iskolás példájává, ragozási mintájává, amo-amas-amat-jává lesznek, mint egyébkor, a városon kiömlik a téglavörös-rózsaszín serenitas, ami örök maga-tudatlan nosztalgiaként él abban is, aki még sose látta, úgy hogy aki először jön Velencébe, az is úgy érzi, hogy már látta valamikor.” - Szerb Antal így dicséri Velencét.
 

Sorait olvasva talán nem merészség azt mondani, Velencébe annak érdemes ellátogatnia, aki érez magában némi tehetséget arra, hogy ezt a különleges várost ne csupán turisták által ellepett kötelezően kipipálandó látványosságként szemlélje, de kész arra is, hogy megismerje a facölöpökre épült házak és végtelen hosszban kanyargó csatornák közt megbújó, évszázadokat felölelő, álomszerű misztikumát is.