Kalandozások az Isztrián - 1. rész!

Bejártuk Isztriát, és elmeséljük mit láttunk - mostantól három héten át végigkövethetitek velünk a tenger mentén haladva az isztriai partszakasz látnivalóit! Autózzatok velünk a szerpentineken, torkoskodjatok képzeletben a kis horvát tavernákban, csobbanjatok a legszebb isztriai strandokon, ámuljatok és bámuljatok velünk az óvárosok gyönyörű kincsein!

Gondoltuk, lemegyünk hétvégén a tengerhez. Egyrészt, mert aki egyszer fürdött efféle víztömegben, amint megérkezik a nyári meleg, ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy hűs, megnyugtatón morajló hullámok simogassák mezítelen talpát, másrészt valljuk be, azért nem hangzik rosszul, hogy az ember csak úgy leruccan hétvégén a tengerpartra.

Úgy terveztük, kihasználva a négynapos hétvégét, pénteken megyünk, és hétfőn jövünk. Ebből aztán kedd éjszakai hazaérkezés lett, és az egyszerű strandolás helyett bejártuk az Isztriai félsziget tengerpartját, két napra ott ragadtunk egy, a parttól kicsit távolabb eső, hegytetőn ékeskedő, mesebeli városkában, hazafelé megmártóztunk a tengerben Szlovéniánál, és ittunk egy jó kávét Olaszországban is. Erős kísértést éreztünk, hogy ha már így belejöttünk a spontán utazgatásba, Triesztből Velence irányában haladjunk tovább, elvégre mi az a 164 km, ráadásul autópályán, de aztán győzött a józanész: vissza kell térni a munkához, mert ugye meg kell keresni az olasz út árát is. No, de kezdjük az elején.

A gyors napfény- és sósvíz-készlet feltöltésre innen nézve természetesen Horvátország a legalkalmasabb, autópályán öt-hat óra alatt, pár szendviccsel, két palack ásványvízzel, és személyigazolvánnyal a hátsó ülésen kényelmesen elérhető a part, ez – lévén csak egy hétvégéről van szó - különösebb előkészületeket sem kíván. Mi azért néhány nappal az utazás előtt elhatároztuk, hogy utána járunk, mégis melyik tengerparti települést vagy elhagyatott öblöt válasszuk, és hogy egyáltalán kempingben, apartmanban, vagy az „isten hozott vándor, kapsz egy ágyat, alhatsz rajta” módon, valahol valakinél egy szobában aludjunk-e. Nos, ebből az előzetes tervezésből csak annyi lett, hogy szereztünk egy sátrat és egy kempingrezsót, valamint körülnéztünk egy vonatkozó internetes fórumon, aztán a rohanós hét végén egyszer csak ott termett a péntek, és útitársammal dél tájban Budapesten bepattantunk az autóba:
Irány Isztria!

Megyünk, de hova?

Útközben egy benzinkútnál veszünk Horvátország térképet, és azon tanakodunk, hogy a határnál vajon elfogadják-e a régi (de érvényes) személyigazolványt, vagy sem - erről ellentétes információkat olvastunk -, és ha nem, akkor mi legyen a B terv. A határnál persze nincs semmi gond, már csak azért sem, mert szomszédaink épp azt ünneplik, hogy az Európai Unió illetékesei ma rábólintottak csatlakozási kérelmükre. Az úton lelkesen dalolászunk is egy Opatijából sugárzott ünnepi rádióműsor énekeseit kísérve: azt a felfedezést tesszük ugyanis, hogy rengeteg horvát népdal teljesen egyezik számos magyar társával. Csupán néhol a hangszerelés, a nyelv, és ritkán néhány hang az eltérés. Később, újsütetű groznjani ismerőseinktől megtudjuk, hogy ez a pár hang különbség is csak azért van, mert a horvát szavak hosszabbak – de az eredetileg Grisignano nevet viselő városkáról majd később mesélek.

Előtte még péntek délután Letenyénél átgurulunk a határon, és két és fél óra múlva elérjük Rijekát, azaz Fiumét. A GPS - amit rossz nyelvek szerint az olaj lobbi emberei programoznak, ezért aztán gyakran tekervényes utakra vezeti a gyanútlanokat - be is visz minket egy kis körre a városba, ahol a hegygerincen, tenger előtt terpeszkedő hatalmas panelházak különös látványt nyújtanak. Fiume épületei természetesen főként nem panelházak, az utcák itt is kanyargósak, ahol a budapestieknek otthonosan ismerős építészeti megoldások keverednek mediterrán elemekkel. A település a Monarchia idején Magyarország legnagyobb kikötővárosa volt, fő profilja ma is a hajógyártás. Az 1867-as kiegyezés után a magyar kormány igazgatása alatt fénykorát élő városban ma is hemzsegnek a korszakra jellemző házak, melyek közül sokat magyar építész neve fémjelez.

A rövid kitérő után máris a tengerparti 66-oson találjuk magunkat. Az Opatija – Lovran vonalon kanyargó horvát „Road sixty six” már kicsit lassabb tempót enged, az automobilok kényelmesen gurulnak, de nem bánjuk, lehúzott ablakból szagoljuk a tengert, bámuljuk a pálmafákat, menetszél fésüli a hajunkat, és arról ábrándozunk, milyen lehet opatijai villatulajdonosnak lenni. Opatija és Lovran között egykor villamos is közlekedett, a 12 km hosszú parti sétánnyal büszkélkedő Opatija, pedig a Monarchia második legnagyobb üdülőhelye volt. A szívbetegségek, az asztma és a reuma hatásos ellenszereként ismert üdülő- és gyógyhely ma is érezhető, kissé arisztokratikus miliője elvarázsol, de maradás helyett inkább arra késztet minket, menjünk beljebb, lássunk még többet Horvátországból.

Brsecben azért megállunk nyújtózkodni kicsit. Az apró halászfalu girbe-gurba, kőlépcsős utcáiban bóklászunk. Tyúkok kotkodácsolnak az egyik ház alagsorában, srácok rúgják a bőrt a buszmegálló melletti focipályán, szépek a spalettás házak, kék az ég, szikrázik a nap, és kezdjük elhinni, nyaralunk. A vendéglátóegységet végül egy osztrák turista pár útmutatása alapján találjuk meg. Ők azt is elmondják - és miért ne hinnénk nekik -, hogy Brsecben szép a strand, a szoba és apartman árak pedig rendkívül változatosak, megtalálja itt számítását a hátizsákos turista, és a nagyobb igényekkel bíró gurulóbőröndös utazó is, feltéve, hogy egy kisebb lélekszámú, nyugis településen szeretne pihengetni. Az étteremben nem fogadnak el bankkártyát (nem is illik a helyhez), mi meg annyira felkészültünk, hogy nem váltottunk pénzt, úgyhogy kis séta után kávé nélkül állunk tovább, Pula irányába.

Egy barátságos Caligula

Az út egy hosszabb szakaszát szorgalmas horvát munkások egyengetik (jelzem, péntek este van), előttünk meg szorgalmas kamionos araszol, így mire Isztria fővárosába érünk, feljön a hold és a csillagok. Pulánk nekünk is van, egy szép falucska a Balaton-felvidéken, de nem igazán hasonlít névrokonához. (Sőt az olaszok is büszkélkedhetnek egy Pulával)

Isztria több mint hatvankétezres lélekszámú, hatalmas hajógyárral büszkélkedő, forgalmas fővárosának pezsgő éjszakai élete becsalogat minket a sétálóutcákba. Itt hamarosan elénk toppan egy vidám, gömbölyű arcú férfi, aki olajfalevelekből font koszorút visel, és enyhén olaszos dallamossággal, de horvátul invitál minket a hajdanán Caligula nevet viselő étterembe (küllemében ő is afféle Caligula akar lenni). A több, mint háromezer éves település közeli főtérén, a tengerparti szélben lebegő horvát és uniós lobogó alatt, épp egy középkori előadás zajlik, mi pedig, mivel éhesek vagyunk, nem sokáig kéretjük magunkat.

Nagyjából hétezer forintnak megfelelő kunáért ketten kiadósat és finomat vacsorázunk (egy sűrűen készített gulyásleves, vagy inkább főzelék és gnocchi párosítást, valamint chevapchichit eszünk, megkóstolom az itteni pálinkát, és iszunk egy-egy presszókávét tejjel). Porecban a tejjel kért presszónál már kacsintva kijavít majd a pincér ” Machiato, caro amico, machiato!”, az itteni felszolgáló azonban a horvát-magyar határról való, imádja a Tokaji borvidéket, szülei kiválóan beszélnek magyarul, és nem hívja fel a figyelmet hiányos barista ismereteinkre. Helyette angolul sűrűn elnézéseket kér szegényes magyar nyelvtudásáért, mi pedig sűrűn kérjük, ne tegye.

Itt meg kell jegyezni, a horvát vendéglátósok többségénél nem meglepő módon, inkább a német a turistákkal közös nyelv. Egész Vrsarig így is marad, ott már nem csak németül, de angolul is folyékonyan beszélnek a turistákkal kommunikáló helyiek, Porecben pedig már egyre szívesebben színezik délies gesztusaikat olasz szavakkal.

A horvát vendéglátásról egyébként – nem csupán Pulára nézve - hiperlativuszokban lehet csak szólni. Barátságosak, segítőkészek, jókedvűek, gyorsak, egyáltalán, úgy tűnik, élvezik a munkájukat, de ha nem, akkor Oscar díjat nekik. Egynémely magyar kollégájukat érdemes lenne kiküldeni egy kis tanulmányútra, bizonyosan ők sem ellenkeznének.

Pula esti arca igazán vidám, és a belváros is szép, de túl nagyvárosi ahhoz, hogy sátrazni akarjunk, ezért a közvetlen pulai pincért kikérdezzük Rovinjról, ami a térkép szerint itt van közel, ott talán álomra hajtanánk fejünket, és reggel végre megmártózhatunk a tengerben is. Rovinjt ő is melegen ajánlja. (Hazaérkezve aztán kiderül, ódzkodásunk a pulai sátrazástól alaptalan volt: egy barátomtól megtudom, ő egy nagyon szép, tengerparti pulai kempingben járt tavaly nyáron. Sebaj, majd legközelebb azt is megnézzük.)

Tartsatok velünk a jövő héten Rovinjba!